Feszej

Egy kicsit felvenném egy korábbi bejegyzés fonalát.

A fenti fás festmény alkotásakor volt, hogy nem olyan lett egy részlet, mint ahogy elképzeltem. Ilyenkor egy hang szólalt meg bennem: "Jól van az úgy!" Hamar felfedeztem, hogy ez apu hangja bennem. Ha ott lett volna mellettem-felettem (és amint látszik, ott volt), ezekkel a szavakkal intett volna. Intés ez, óvás, féltés? És ha féltés, kit félt? Engem, vagy magát? Engem a kudarctól, vagy magát a gondolattól, hogy ő nem...?
Mindenesetre javítottam, átfestettem, és élveztem, hogy javíthatok, átfesthetek.
Nagyon örültem a kész képnek. Szó szerint ugráltam örömömben. De volt egy részlet, ami még mindig nem volt az igazi. Éreztem, hogy egyre nő bennem a düh a festmény iránt, pedig tényleg jó kis alkotási folyamat végén volt voltam. "Nem tetszik." "De hisz nem lehet tökéletes." "Jól van az úgy!" "Mi ez a düh, hiszen öt perce még ugráltál örömödben?!" Egy harctér volt a tudatom.... aztán átfestettem, és megnyugodtam.





Ő meg ajándékba készült Dórinak szept. elején. Eddig ez teccik nekem a legjobban. :) (Azóta pár készült még.)
Nem volt arra idő, hogy egyben megfessem, mint a fát. Három este/éjjel festettem. Tök jó volt esténként arra menni haza, hogy festeni fogok. És aztán fura volt negyedik este úgy menni haza, hogy nincs festés.
Ami még érdekes volt, hogy nem tudtam elengedni a festés alatt, hogy ezt át fogom adni, mint ajándékot, és mások is ott lesznek (egy meglepi megjelenést szerveztem hozzá a tömbiekkel). Szóval festés közben minduntalan eszembe jutott, hogyan fogom előadni. Hogy majd a hátulját mutatom meg, és azt mondom, ez egy absztrakt alkotás "Kényszerzubbony" címmel. :)