Ősz

Az ősz a megnyugvás időszaka. Kinyílik az érzékelésem a természet felé. Mintha erősebbek lennének az illatok a színek. Szeretem a nedves avar illatát, a reggeli harmatot a füvön, ahogy ezüstözi az alacsonyan járó, felkelő Nap sugara. Az ősz sokszínű láthatóan, és hangulatokban is. Jönnek a ködös reggelek, amik néha egész délelőtt kitartanak. Hajnalban, itt a Duna közelében sokszor még csak enyhe pára, és a reggellel kúszik be a házak közé a Duna felől a sűrűség. Lenn a Dunánál a vizet nem lehet elválasztani a ködtől, ahogy elnézek távolabb, nem tudom, hol a horizont, hol végződik a víz, és honnan köd.  Minden lefelé süllyed. A test is szinte sejtenként leenged, mintha a zajok is megszűnnének, ők a ködbe süllyednek. A test nem kíván mozdulni, csak lefelé, hogy teltebben nyugodjon. Az elme akarnoksága is lazul, nem olyan fontosak a hétköznapok tennivalói. A reggelin, vagy egy teán hosszabban elmélázok, aztán csak ülök, vagyok. Amikor a Nap erejére kap, áthasítja, felszárítja a ködöt, a világoskék ég felé is megnyílik a lenti világ. Megint több a hang, mintha még egy ébredés lenne. Ilyenkor mutatkoznak meg igazán az őszi színek, egy-egy levél lustán süllyed, mintha a gravitáció is elengedné magát. Ha megindul a szél egy időre, csapatostól szüreteli a leveleket, könnyű, színes esőn futok keresztül a parton. Ahogy a sárga levelek fele még a lombkoronán, a másik fele már szőnyegként, szigetként a fa alatt, az összkép valami ragyogó burkot ad, egy különös-külön világot, ami Földre szállt Napként sugárzik hívogatón, ha a fenti épp felhő mögé rejtőzik. Kapu lehet ez egy másik világba.
A lakásba lusta légy téved be. Benn a meleget keresi, kinn meg a szabadságot, de már korántsem a nyári ideges zizegéssel, inkább kihűlő bizonytalansággal. Ha odacsapnék, kelletlenül mozdul, újra megül az ablak napos részén meleget vagy szabadságot gondolva, és mozdulatlan órák múlva úgy úszik át a halálba, hogy a testet nézve nem is látom a változást. Ha huzat csapja meg, a hátára a fordul, lapos szárnyakra, felmeredő lábakkal.
Később már egész nap kitart a köd, erősebbé válva átvészeli a gyengülő Nap melegét, és a csillagokat is elrejtve úszik át a második, harmadik napba. Már mind lehulltak a levelek a fákról, lenn gőzölögnek súlyos, rohadó illatban, amazok meg meztelenül állnak, rácsapódott ködtől nedves bőrrel, az ágak hegyére gyűlik a nedvesség kövér cseppekben. A nappali derengés tiszta hideg-fémesen csillan rajtuk, ha meg a városi lámpa meleg-sárga fénye világítja át a ritkás nedves ágboglyát, megint különös világ, csillogó körkörös burok alakul. Ha épp langyos a levegő, ilyenkor órákig sétálnék az estében, a test kienged, és a várost, a betontömböket benne a rengetek emberrel is jobban el tudom fogadni. De van hogy hideg szél fúj, esik, az izmok is hideg-mereven megfeszülnek, akárha a légyre emlékeznének, a test aszott öreggé töpörödne a ruhában. A nyak behúzódik, a hát meggörbül – hová a tengely? –, a kezek fagyosak a hideg esőtől, a belső szervek is merevednek meg, mintha nem is lennének bőrzsákban, csak csupaszon áztatná őket az eső. A felsőtest még csak-csak száraz a több réteg ruha alá bújva, de a nadrág átnedvesedik, még ha nem is esik, csak a ködtől is, és a lábak robotosan teljesítik csak a járásparancsot, vagy mint hadi sérültek műlábai.
Ilyentájt könnyebben elönt az oktalan szomorúság, úgy jelenik meg észrevétlenül, hogy már csak azon veszem magam, hogy a múltban vagyok, meg nem tett tetteken, elmúlt, vagy soha nem is volt nőkön nosztalgiázom bánatosan, és ilyenkor nem lelkesít a magány szabadsága. A szív azért ekkor is fellélegzik, hisz a szomorúság éppúgy melegíti, mint az öröm fénye. Talán az odafigyelés közös bennük. … de másféle érzelmek – csendes öröm, boldogság, vágyakozás, szerelem – is könnyebben megtalálnak, kitalálnak bentről, lágyulok, nyílok az ősz hatására. Jellemzően lassan jönnek-mennek, ahogy az falevél süllyed.
Az öreg nénik a téren már az őszi virágok csokrait kínálják – 300, mint nyáron –, illatukkal újabb, vagy újabb régi gondolatok, érzések jönnek: temető, halottak napja, gyertyák sírokon, biciklivel az egész család a szomszéd faluba a hideg fasorok között, még ha sütne is a Nap, kitakarnák, szomorúság megint, érthetetlenül hozzákapcsolódik a temetőhöz, mi van a sírdomb alatt?, csontváz, vagy már az se, szétfagyok a műszálas ünneplőben, jégeralsót nem vettem fel, talán hiúságból - jó lenne azt hinni, anyuékra foghatom –, kúszófenyő a síron, nedves neves kőtáblák, csendes nemtalálomahelyem, mit kezdjek a rokonokkal, hisz a saját családommal se tudom, …
Azért a sötétedő temető gyönyörű ilyenkor, szív – egy a mécsesek közt – fellélegzik megint, figyelem. … mindegy is az egész, a temető gyönyörű, létezem. A bátortalan öröm a szájig tud felfakadni, sarkában rejtőző mosoly, a fejtetőről valami bús nyomás nem engedi még az arcot határtalan virágba borulni, a szemek a két világ között bizonytalankodnak.
… az emberek kirajzanak az utolsó napsütésre. Lófrálok a lakótelepen, meg a parton, keresem a napmeleg helyeket, mint a tétova légy. … ilyenkor értékesebbé válik a napsütés, hogy kevesebb van, nem akaródzik hazamenni.