Öreg

Vannak időszakok, amikor dühítenek az öregek, szinte gyűlölöm őket. Vagy az öregséget, nem tudom. Nincs sok kapcsolatom az öregekkel, mint az idővel sem. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy meg fogok öregedni. Szerintem csak úgy be fog kúszni ez is az életembe. Más időszakokban meg, általában télen van ez, elhatalmasodik, kitölt az elmúlás, ilyenkor a tükörbe nézve eltűnik a fiatalság, vagy kortalanság érzete, a szomorúság veszi át a helyét; ugyanaz az arc, csak mögötte változás.
Időnként, ha öreget, beteget látok, kórházban például, esetlenül, vagy ha – egyébként korához képest igenis fitt – apám felől jön valami hír, ami az öregedést jelzi mégiscsak, hát ilyenkor furán összehúzódik a gátam.
A héven öreg, töpörödött, vékony nénike. Áttetsző-zöld muris simléder a fején, kezében rongyosra olvasott Reader’s Digest, alkarján a bőr legalább két mérettel nagyobb, lóg le, fityeg vidáman a vonat ritmusára, ezernyi szeplő, az arcán is, vidám az is.
Vannak, akik szépen öregednek. Nyugodt-vidáman fogadják a változást. Ülnek a padon, az őszi napon és melegítik a hűlő testet. Talán könnyebben is mozognak aztán, mint a hüllők. Mások felveszik a harcot. Ruhával, sminkkel, miazmással. Öregedő test, ahol lehet takarva. Disszonáns, csúsztatás, hazugság, el nem fogadás. Megint másoknak a teste veszi fel a harcot: ellenáll, befeszül. Vagy inkább szólva, megmerevedik. Az izmok állnak ellen. Nem engednék be, vagy ki az időt.
Nem sokat érintettem még öreg testet. Nagymamám egyszer volt csak kórházban. Ott esett le a lábáról. Bementem meglátogatni. Már nem igazán volt tudatánál, nem kontrolálta a testét sem. Ebéd jött, lebbencsleves. Etetni kellett. Előtte felültetni az ágyban, hátát párnával támasztani. Puha volt a karja, ahogy alákaroltam megemelni. De nem az a puhaság, mikor lazítom az izmom. Inkább mintha eresztő lufiba nyomulna a kezem. A csontot éri aztán. … a súlyára nem emlékszem.
Hasonlóan bandáznak, mint a fiatalok – a kettő között meg önmegvalósítás – , csak lassabb a szórakozás. De a virgoncabbja, ha férfi, teszi ugyanúgy a szépet a nőnek… vagyis nem ugyanúgy, talán szebben. Kirándulni mennek, botot visznek. Mármint a városi fajta. A falusiról volt egy hír, hogy naponta órákat tölt a koporsójában – jó előre megvéve –, a tisztaszoba közepén. Készül a halálra. Vagy kész is van már, ahogy mondja. Nincs már itt dolga, menne.
…szóval ülnek a padon, beszélgetnek. A hang fátyolosodik, erejét veszti, nyugalmat is áraszt. Fátyolos. Nekem olyankor hasonló, ha bizonytalan-intim, érzelmes helyzetbe kerülök, általában, bár nem kizárólag nővel.
Apu, mint valami kivétel. Outsider ő is, mint én érzem. Ő az idősek között. 70 évesen hipp-hopp fenn van a cseresznyefán. Lehet így is. Bár a tudat szűkül, az viszont töpörödik. Ugyanazokat a köröket járja, ugyanaz a sor.
- Jó napot kivánok!
- Napraforgót kapálok.
- Nem azt mondtam, köszöntem.
- Sürü vót, hát kinyűttem.
- Bolond maga, néni.
- Ez a sor itt végig.

… és még egy, ez aputól:
- Néném, van friss, puha kenyér, most jött a kemencéből. Kér-e?
- Á, tudod fiam, nincs már egy fogam se (mutatja is a csupasz ínyét), mit kezdenék vele?!
- …hát egy kis száraz kolbász, még a télről, kell-e?
- (felcsillan a szeme) Add csak ide fiam, majd csak elrágcsálom.

… a vén kecske is megnyalná…

…szóval ülnek a padon, beszélgetnek. A hang fátyolosabb, a beszéd lassabb, megfontoltabb. A test is. Nincs az a rengeteg feleslegesnek tűnő mozdulat, mint a fiatalnál. Azok végtagjai úgy járnak ide-oda, észre sem veszik. Az öreg mozgás lassú, megfontolt. Tudatosan, vagy a test intelligenciája? Vagy csak kevesebből gazdálkodik, hát gazdálkodik. A járás, a mozdulat (… mi is valójában az eszenciája az öregségnek…?) robotos megint. Az agy veszíti a kontrolt. A gyereknek még nincs, az öregnek már. Az eredmény hasonló. … vagy halnak az idegpályák a testben? Vagy összegabalyodnak, térve vissza a káoszhoz? … és van, hogy egyes izmok elkezdik a saját életüket élni. Inog a fej, jár a kéz: több mint remegés, kevesebb, mint tudatos mozdulat. Mi ez? A meg nem tett tettek mégis utat törnének? Gyengül a testbe ivódott társadalmi nyomás, ami annyi mozdulást lefolyt?
A csont és a bőr közül az izom, a tűz már visszatért a földbe. Maradt a bőr. Hát persze, hogy lifeg. Túl nagy, mint a kinőtt pulóver. Visszafordíthatatlanul. A víz is hagyja el a testet, szivárog vissza az is a földbe. Marad az aszalt gyümölcs. … talán ez az öregség eszenciája! Valahol itt. Az érett szilva édesen, kicsattanóan lédús, bőre fénylő, telt, sima. Az aszalásnál a magra töpörödik a hús, a bőr. Rátapad szinte. Mégis télen azt esszük. Sok tápanyag van még benne. Valami lényegiség nem veszik el, még ha látványra aszott is. „Ronda és finom.”