Öreg

Vannak időszakok, amikor dühítenek az öregek, szinte gyűlölöm őket. Vagy az öregséget, nem tudom. Nincs sok kapcsolatom az öregekkel, mint az idővel sem. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy meg fogok öregedni. Szerintem csak úgy be fog kúszni ez is az életembe. Más időszakokban meg, általában télen van ez, elhatalmasodik, kitölt az elmúlás, ilyenkor a tükörbe nézve eltűnik a fiatalság, vagy kortalanság érzete, a szomorúság veszi át a helyét; ugyanaz az arc, csak mögötte változás.
Időnként, ha öreget, beteget látok, kórházban például, esetlenül, vagy ha – egyébként korához képest igenis fitt – apám felől jön valami hír, ami az öregedést jelzi mégiscsak, hát ilyenkor furán összehúzódik a gátam.
A héven öreg, töpörödött, vékony nénike. Áttetsző-zöld muris simléder a fején, kezében rongyosra olvasott Reader’s Digest, alkarján a bőr legalább két mérettel nagyobb, lóg le, fityeg vidáman a vonat ritmusára, ezernyi szeplő, az arcán is, vidám az is.
Vannak, akik szépen öregednek. Nyugodt-vidáman fogadják a változást. Ülnek a padon, az őszi napon és melegítik a hűlő testet. Talán könnyebben is mozognak aztán, mint a hüllők. Mások felveszik a harcot. Ruhával, sminkkel, miazmással. Öregedő test, ahol lehet takarva. Disszonáns, csúsztatás, hazugság, el nem fogadás. Megint másoknak a teste veszi fel a harcot: ellenáll, befeszül. Vagy inkább szólva, megmerevedik. Az izmok állnak ellen. Nem engednék be, vagy ki az időt.
Nem sokat érintettem még öreg testet. Nagymamám egyszer volt csak kórházban. Ott esett le a lábáról. Bementem meglátogatni. Már nem igazán volt tudatánál, nem kontrolálta a testét sem. Ebéd jött, lebbencsleves. Etetni kellett. Előtte felültetni az ágyban, hátát párnával támasztani. Puha volt a karja, ahogy alákaroltam megemelni. De nem az a puhaság, mikor lazítom az izmom. Inkább mintha eresztő lufiba nyomulna a kezem. A csontot éri aztán. … a súlyára nem emlékszem.
Hasonlóan bandáznak, mint a fiatalok – a kettő között meg önmegvalósítás – , csak lassabb a szórakozás. De a virgoncabbja, ha férfi, teszi ugyanúgy a szépet a nőnek… vagyis nem ugyanúgy, talán szebben. Kirándulni mennek, botot visznek. Mármint a városi fajta. A falusiról volt egy hír, hogy naponta órákat tölt a koporsójában – jó előre megvéve –, a tisztaszoba közepén. Készül a halálra. Vagy kész is van már, ahogy mondja. Nincs már itt dolga, menne.
…szóval ülnek a padon, beszélgetnek. A hang fátyolosodik, erejét veszti, nyugalmat is áraszt. Fátyolos. Nekem olyankor hasonló, ha bizonytalan-intim, érzelmes helyzetbe kerülök, általában, bár nem kizárólag nővel.
Apu, mint valami kivétel. Outsider ő is, mint én érzem. Ő az idősek között. 70 évesen hipp-hopp fenn van a cseresznyefán. Lehet így is. Bár a tudat szűkül, az viszont töpörödik. Ugyanazokat a köröket járja, ugyanaz a sor.
- Jó napot kivánok!
- Napraforgót kapálok.
- Nem azt mondtam, köszöntem.
- Sürü vót, hát kinyűttem.
- Bolond maga, néni.
- Ez a sor itt végig.

… és még egy, ez aputól:
- Néném, van friss, puha kenyér, most jött a kemencéből. Kér-e?
- Á, tudod fiam, nincs már egy fogam se (mutatja is a csupasz ínyét), mit kezdenék vele?!
- …hát egy kis száraz kolbász, még a télről, kell-e?
- (felcsillan a szeme) Add csak ide fiam, majd csak elrágcsálom.

… a vén kecske is megnyalná…

…szóval ülnek a padon, beszélgetnek. A hang fátyolosabb, a beszéd lassabb, megfontoltabb. A test is. Nincs az a rengeteg feleslegesnek tűnő mozdulat, mint a fiatalnál. Azok végtagjai úgy járnak ide-oda, észre sem veszik. Az öreg mozgás lassú, megfontolt. Tudatosan, vagy a test intelligenciája? Vagy csak kevesebből gazdálkodik, hát gazdálkodik. A járás, a mozdulat (… mi is valójában az eszenciája az öregségnek…?) robotos megint. Az agy veszíti a kontrolt. A gyereknek még nincs, az öregnek már. Az eredmény hasonló. … vagy halnak az idegpályák a testben? Vagy összegabalyodnak, térve vissza a káoszhoz? … és van, hogy egyes izmok elkezdik a saját életüket élni. Inog a fej, jár a kéz: több mint remegés, kevesebb, mint tudatos mozdulat. Mi ez? A meg nem tett tettek mégis utat törnének? Gyengül a testbe ivódott társadalmi nyomás, ami annyi mozdulást lefolyt?
A csont és a bőr közül az izom, a tűz már visszatért a földbe. Maradt a bőr. Hát persze, hogy lifeg. Túl nagy, mint a kinőtt pulóver. Visszafordíthatatlanul. A víz is hagyja el a testet, szivárog vissza az is a földbe. Marad az aszalt gyümölcs. … talán ez az öregség eszenciája! Valahol itt. Az érett szilva édesen, kicsattanóan lédús, bőre fénylő, telt, sima. Az aszalásnál a magra töpörödik a hús, a bőr. Rátapad szinte. Mégis télen azt esszük. Sok tápanyag van még benne. Valami lényegiség nem veszik el, még ha látványra aszott is. „Ronda és finom.”

Ősz

Az ősz a megnyugvás időszaka. Kinyílik az érzékelésem a természet felé. Mintha erősebbek lennének az illatok a színek. Szeretem a nedves avar illatát, a reggeli harmatot a füvön, ahogy ezüstözi az alacsonyan járó, felkelő Nap sugara. Az ősz sokszínű láthatóan, és hangulatokban is. Jönnek a ködös reggelek, amik néha egész délelőtt kitartanak. Hajnalban, itt a Duna közelében sokszor még csak enyhe pára, és a reggellel kúszik be a házak közé a Duna felől a sűrűség. Lenn a Dunánál a vizet nem lehet elválasztani a ködtől, ahogy elnézek távolabb, nem tudom, hol a horizont, hol végződik a víz, és honnan köd.  Minden lefelé süllyed. A test is szinte sejtenként leenged, mintha a zajok is megszűnnének, ők a ködbe süllyednek. A test nem kíván mozdulni, csak lefelé, hogy teltebben nyugodjon. Az elme akarnoksága is lazul, nem olyan fontosak a hétköznapok tennivalói. A reggelin, vagy egy teán hosszabban elmélázok, aztán csak ülök, vagyok. Amikor a Nap erejére kap, áthasítja, felszárítja a ködöt, a világoskék ég felé is megnyílik a lenti világ. Megint több a hang, mintha még egy ébredés lenne. Ilyenkor mutatkoznak meg igazán az őszi színek, egy-egy levél lustán süllyed, mintha a gravitáció is elengedné magát. Ha megindul a szél egy időre, csapatostól szüreteli a leveleket, könnyű, színes esőn futok keresztül a parton. Ahogy a sárga levelek fele még a lombkoronán, a másik fele már szőnyegként, szigetként a fa alatt, az összkép valami ragyogó burkot ad, egy különös-külön világot, ami Földre szállt Napként sugárzik hívogatón, ha a fenti épp felhő mögé rejtőzik. Kapu lehet ez egy másik világba.
A lakásba lusta légy téved be. Benn a meleget keresi, kinn meg a szabadságot, de már korántsem a nyári ideges zizegéssel, inkább kihűlő bizonytalansággal. Ha odacsapnék, kelletlenül mozdul, újra megül az ablak napos részén meleget vagy szabadságot gondolva, és mozdulatlan órák múlva úgy úszik át a halálba, hogy a testet nézve nem is látom a változást. Ha huzat csapja meg, a hátára a fordul, lapos szárnyakra, felmeredő lábakkal.
Később már egész nap kitart a köd, erősebbé válva átvészeli a gyengülő Nap melegét, és a csillagokat is elrejtve úszik át a második, harmadik napba. Már mind lehulltak a levelek a fákról, lenn gőzölögnek súlyos, rohadó illatban, amazok meg meztelenül állnak, rácsapódott ködtől nedves bőrrel, az ágak hegyére gyűlik a nedvesség kövér cseppekben. A nappali derengés tiszta hideg-fémesen csillan rajtuk, ha meg a városi lámpa meleg-sárga fénye világítja át a ritkás nedves ágboglyát, megint különös világ, csillogó körkörös burok alakul. Ha épp langyos a levegő, ilyenkor órákig sétálnék az estében, a test kienged, és a várost, a betontömböket benne a rengetek emberrel is jobban el tudom fogadni. De van hogy hideg szél fúj, esik, az izmok is hideg-mereven megfeszülnek, akárha a légyre emlékeznének, a test aszott öreggé töpörödne a ruhában. A nyak behúzódik, a hát meggörbül – hová a tengely? –, a kezek fagyosak a hideg esőtől, a belső szervek is merevednek meg, mintha nem is lennének bőrzsákban, csak csupaszon áztatná őket az eső. A felsőtest még csak-csak száraz a több réteg ruha alá bújva, de a nadrág átnedvesedik, még ha nem is esik, csak a ködtől is, és a lábak robotosan teljesítik csak a járásparancsot, vagy mint hadi sérültek műlábai.
Ilyentájt könnyebben elönt az oktalan szomorúság, úgy jelenik meg észrevétlenül, hogy már csak azon veszem magam, hogy a múltban vagyok, meg nem tett tetteken, elmúlt, vagy soha nem is volt nőkön nosztalgiázom bánatosan, és ilyenkor nem lelkesít a magány szabadsága. A szív azért ekkor is fellélegzik, hisz a szomorúság éppúgy melegíti, mint az öröm fénye. Talán az odafigyelés közös bennük. … de másféle érzelmek – csendes öröm, boldogság, vágyakozás, szerelem – is könnyebben megtalálnak, kitalálnak bentről, lágyulok, nyílok az ősz hatására. Jellemzően lassan jönnek-mennek, ahogy az falevél süllyed.
Az öreg nénik a téren már az őszi virágok csokrait kínálják – 300, mint nyáron –, illatukkal újabb, vagy újabb régi gondolatok, érzések jönnek: temető, halottak napja, gyertyák sírokon, biciklivel az egész család a szomszéd faluba a hideg fasorok között, még ha sütne is a Nap, kitakarnák, szomorúság megint, érthetetlenül hozzákapcsolódik a temetőhöz, mi van a sírdomb alatt?, csontváz, vagy már az se, szétfagyok a műszálas ünneplőben, jégeralsót nem vettem fel, talán hiúságból - jó lenne azt hinni, anyuékra foghatom –, kúszófenyő a síron, nedves neves kőtáblák, csendes nemtalálomahelyem, mit kezdjek a rokonokkal, hisz a saját családommal se tudom, …
Azért a sötétedő temető gyönyörű ilyenkor, szív – egy a mécsesek közt – fellélegzik megint, figyelem. … mindegy is az egész, a temető gyönyörű, létezem. A bátortalan öröm a szájig tud felfakadni, sarkában rejtőző mosoly, a fejtetőről valami bús nyomás nem engedi még az arcot határtalan virágba borulni, a szemek a két világ között bizonytalankodnak.
… az emberek kirajzanak az utolsó napsütésre. Lófrálok a lakótelepen, meg a parton, keresem a napmeleg helyeket, mint a tétova légy. … ilyenkor értékesebbé válik a napsütés, hogy kevesebb van, nem akaródzik hazamenni.