Öreg

Vannak időszakok, amikor dühítenek az öregek, szinte gyűlölöm őket. Vagy az öregséget, nem tudom. Nincs sok kapcsolatom az öregekkel, mint az idővel sem. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy meg fogok öregedni. Szerintem csak úgy be fog kúszni ez is az életembe. Más időszakokban meg, általában télen van ez, elhatalmasodik, kitölt az elmúlás, ilyenkor a tükörbe nézve eltűnik a fiatalság, vagy kortalanság érzete, a szomorúság veszi át a helyét; ugyanaz az arc, csak mögötte változás.
Időnként, ha öreget, beteget látok, kórházban például, esetlenül, vagy ha – egyébként korához képest igenis fitt – apám felől jön valami hír, ami az öregedést jelzi mégiscsak, hát ilyenkor furán összehúzódik a gátam.
A héven öreg, töpörödött, vékony nénike. Áttetsző-zöld muris simléder a fején, kezében rongyosra olvasott Reader’s Digest, alkarján a bőr legalább két mérettel nagyobb, lóg le, fityeg vidáman a vonat ritmusára, ezernyi szeplő, az arcán is, vidám az is.
Vannak, akik szépen öregednek. Nyugodt-vidáman fogadják a változást. Ülnek a padon, az őszi napon és melegítik a hűlő testet. Talán könnyebben is mozognak aztán, mint a hüllők. Mások felveszik a harcot. Ruhával, sminkkel, miazmással. Öregedő test, ahol lehet takarva. Disszonáns, csúsztatás, hazugság, el nem fogadás. Megint másoknak a teste veszi fel a harcot: ellenáll, befeszül. Vagy inkább szólva, megmerevedik. Az izmok állnak ellen. Nem engednék be, vagy ki az időt.
Nem sokat érintettem még öreg testet. Nagymamám egyszer volt csak kórházban. Ott esett le a lábáról. Bementem meglátogatni. Már nem igazán volt tudatánál, nem kontrolálta a testét sem. Ebéd jött, lebbencsleves. Etetni kellett. Előtte felültetni az ágyban, hátát párnával támasztani. Puha volt a karja, ahogy alákaroltam megemelni. De nem az a puhaság, mikor lazítom az izmom. Inkább mintha eresztő lufiba nyomulna a kezem. A csontot éri aztán. … a súlyára nem emlékszem.
Hasonlóan bandáznak, mint a fiatalok – a kettő között meg önmegvalósítás – , csak lassabb a szórakozás. De a virgoncabbja, ha férfi, teszi ugyanúgy a szépet a nőnek… vagyis nem ugyanúgy, talán szebben. Kirándulni mennek, botot visznek. Mármint a városi fajta. A falusiról volt egy hír, hogy naponta órákat tölt a koporsójában – jó előre megvéve –, a tisztaszoba közepén. Készül a halálra. Vagy kész is van már, ahogy mondja. Nincs már itt dolga, menne.
…szóval ülnek a padon, beszélgetnek. A hang fátyolosodik, erejét veszti, nyugalmat is áraszt. Fátyolos. Nekem olyankor hasonló, ha bizonytalan-intim, érzelmes helyzetbe kerülök, általában, bár nem kizárólag nővel.
Apu, mint valami kivétel. Outsider ő is, mint én érzem. Ő az idősek között. 70 évesen hipp-hopp fenn van a cseresznyefán. Lehet így is. Bár a tudat szűkül, az viszont töpörödik. Ugyanazokat a köröket járja, ugyanaz a sor.
- Jó napot kivánok!
- Napraforgót kapálok.
- Nem azt mondtam, köszöntem.
- Sürü vót, hát kinyűttem.
- Bolond maga, néni.
- Ez a sor itt végig.

… és még egy, ez aputól:
- Néném, van friss, puha kenyér, most jött a kemencéből. Kér-e?
- Á, tudod fiam, nincs már egy fogam se (mutatja is a csupasz ínyét), mit kezdenék vele?!
- …hát egy kis száraz kolbász, még a télről, kell-e?
- (felcsillan a szeme) Add csak ide fiam, majd csak elrágcsálom.

… a vén kecske is megnyalná…

…szóval ülnek a padon, beszélgetnek. A hang fátyolosabb, a beszéd lassabb, megfontoltabb. A test is. Nincs az a rengeteg feleslegesnek tűnő mozdulat, mint a fiatalnál. Azok végtagjai úgy járnak ide-oda, észre sem veszik. Az öreg mozgás lassú, megfontolt. Tudatosan, vagy a test intelligenciája? Vagy csak kevesebből gazdálkodik, hát gazdálkodik. A járás, a mozdulat (… mi is valójában az eszenciája az öregségnek…?) robotos megint. Az agy veszíti a kontrolt. A gyereknek még nincs, az öregnek már. Az eredmény hasonló. … vagy halnak az idegpályák a testben? Vagy összegabalyodnak, térve vissza a káoszhoz? … és van, hogy egyes izmok elkezdik a saját életüket élni. Inog a fej, jár a kéz: több mint remegés, kevesebb, mint tudatos mozdulat. Mi ez? A meg nem tett tettek mégis utat törnének? Gyengül a testbe ivódott társadalmi nyomás, ami annyi mozdulást lefolyt?
A csont és a bőr közül az izom, a tűz már visszatért a földbe. Maradt a bőr. Hát persze, hogy lifeg. Túl nagy, mint a kinőtt pulóver. Visszafordíthatatlanul. A víz is hagyja el a testet, szivárog vissza az is a földbe. Marad az aszalt gyümölcs. … talán ez az öregség eszenciája! Valahol itt. Az érett szilva édesen, kicsattanóan lédús, bőre fénylő, telt, sima. Az aszalásnál a magra töpörödik a hús, a bőr. Rátapad szinte. Mégis télen azt esszük. Sok tápanyag van még benne. Valami lényegiség nem veszik el, még ha látványra aszott is. „Ronda és finom.”

Ősz

Az ősz a megnyugvás időszaka. Kinyílik az érzékelésem a természet felé. Mintha erősebbek lennének az illatok a színek. Szeretem a nedves avar illatát, a reggeli harmatot a füvön, ahogy ezüstözi az alacsonyan járó, felkelő Nap sugara. Az ősz sokszínű láthatóan, és hangulatokban is. Jönnek a ködös reggelek, amik néha egész délelőtt kitartanak. Hajnalban, itt a Duna közelében sokszor még csak enyhe pára, és a reggellel kúszik be a házak közé a Duna felől a sűrűség. Lenn a Dunánál a vizet nem lehet elválasztani a ködtől, ahogy elnézek távolabb, nem tudom, hol a horizont, hol végződik a víz, és honnan köd.  Minden lefelé süllyed. A test is szinte sejtenként leenged, mintha a zajok is megszűnnének, ők a ködbe süllyednek. A test nem kíván mozdulni, csak lefelé, hogy teltebben nyugodjon. Az elme akarnoksága is lazul, nem olyan fontosak a hétköznapok tennivalói. A reggelin, vagy egy teán hosszabban elmélázok, aztán csak ülök, vagyok. Amikor a Nap erejére kap, áthasítja, felszárítja a ködöt, a világoskék ég felé is megnyílik a lenti világ. Megint több a hang, mintha még egy ébredés lenne. Ilyenkor mutatkoznak meg igazán az őszi színek, egy-egy levél lustán süllyed, mintha a gravitáció is elengedné magát. Ha megindul a szél egy időre, csapatostól szüreteli a leveleket, könnyű, színes esőn futok keresztül a parton. Ahogy a sárga levelek fele még a lombkoronán, a másik fele már szőnyegként, szigetként a fa alatt, az összkép valami ragyogó burkot ad, egy különös-külön világot, ami Földre szállt Napként sugárzik hívogatón, ha a fenti épp felhő mögé rejtőzik. Kapu lehet ez egy másik világba.
A lakásba lusta légy téved be. Benn a meleget keresi, kinn meg a szabadságot, de már korántsem a nyári ideges zizegéssel, inkább kihűlő bizonytalansággal. Ha odacsapnék, kelletlenül mozdul, újra megül az ablak napos részén meleget vagy szabadságot gondolva, és mozdulatlan órák múlva úgy úszik át a halálba, hogy a testet nézve nem is látom a változást. Ha huzat csapja meg, a hátára a fordul, lapos szárnyakra, felmeredő lábakkal.
Később már egész nap kitart a köd, erősebbé válva átvészeli a gyengülő Nap melegét, és a csillagokat is elrejtve úszik át a második, harmadik napba. Már mind lehulltak a levelek a fákról, lenn gőzölögnek súlyos, rohadó illatban, amazok meg meztelenül állnak, rácsapódott ködtől nedves bőrrel, az ágak hegyére gyűlik a nedvesség kövér cseppekben. A nappali derengés tiszta hideg-fémesen csillan rajtuk, ha meg a városi lámpa meleg-sárga fénye világítja át a ritkás nedves ágboglyát, megint különös világ, csillogó körkörös burok alakul. Ha épp langyos a levegő, ilyenkor órákig sétálnék az estében, a test kienged, és a várost, a betontömböket benne a rengetek emberrel is jobban el tudom fogadni. De van hogy hideg szél fúj, esik, az izmok is hideg-mereven megfeszülnek, akárha a légyre emlékeznének, a test aszott öreggé töpörödne a ruhában. A nyak behúzódik, a hát meggörbül – hová a tengely? –, a kezek fagyosak a hideg esőtől, a belső szervek is merevednek meg, mintha nem is lennének bőrzsákban, csak csupaszon áztatná őket az eső. A felsőtest még csak-csak száraz a több réteg ruha alá bújva, de a nadrág átnedvesedik, még ha nem is esik, csak a ködtől is, és a lábak robotosan teljesítik csak a járásparancsot, vagy mint hadi sérültek műlábai.
Ilyentájt könnyebben elönt az oktalan szomorúság, úgy jelenik meg észrevétlenül, hogy már csak azon veszem magam, hogy a múltban vagyok, meg nem tett tetteken, elmúlt, vagy soha nem is volt nőkön nosztalgiázom bánatosan, és ilyenkor nem lelkesít a magány szabadsága. A szív azért ekkor is fellélegzik, hisz a szomorúság éppúgy melegíti, mint az öröm fénye. Talán az odafigyelés közös bennük. … de másféle érzelmek – csendes öröm, boldogság, vágyakozás, szerelem – is könnyebben megtalálnak, kitalálnak bentről, lágyulok, nyílok az ősz hatására. Jellemzően lassan jönnek-mennek, ahogy az falevél süllyed.
Az öreg nénik a téren már az őszi virágok csokrait kínálják – 300, mint nyáron –, illatukkal újabb, vagy újabb régi gondolatok, érzések jönnek: temető, halottak napja, gyertyák sírokon, biciklivel az egész család a szomszéd faluba a hideg fasorok között, még ha sütne is a Nap, kitakarnák, szomorúság megint, érthetetlenül hozzákapcsolódik a temetőhöz, mi van a sírdomb alatt?, csontváz, vagy már az se, szétfagyok a műszálas ünneplőben, jégeralsót nem vettem fel, talán hiúságból - jó lenne azt hinni, anyuékra foghatom –, kúszófenyő a síron, nedves neves kőtáblák, csendes nemtalálomahelyem, mit kezdjek a rokonokkal, hisz a saját családommal se tudom, …
Azért a sötétedő temető gyönyörű ilyenkor, szív – egy a mécsesek közt – fellélegzik megint, figyelem. … mindegy is az egész, a temető gyönyörű, létezem. A bátortalan öröm a szájig tud felfakadni, sarkában rejtőző mosoly, a fejtetőről valami bús nyomás nem engedi még az arcot határtalan virágba borulni, a szemek a két világ között bizonytalankodnak.
… az emberek kirajzanak az utolsó napsütésre. Lófrálok a lakótelepen, meg a parton, keresem a napmeleg helyeket, mint a tétova légy. … ilyenkor értékesebbé válik a napsütés, hogy kevesebb van, nem akaródzik hazamenni.

Talált tárgy - műhely bemutató

http://gepnarancs.hu/2012/03/ok-megtalaltak-en-elvesztettem/

Fotó: Görög László

Fotó: Fekete Attila

Fotó: Fekete Attila

Talált tárgy - nyilvános workshop bemutató, résztvevők: Bitó Kati, Bíró Éva Gabriella, Bordi Gábor, Czap Gábor, Dévai Lili, Formanek Csaba, Kása Tímea, Pintér Ákos, Pokorny Szilárd, Regényi Júlia, zene: Lantos Iván, rendező: Csetneki Gábor.

A bemutató időpontja: 2012. március 17.

A bizalom, a szív csakra, a szeretet... meg vajas kenyér sonkával

(Ez itt egy feladat volt a tantra önismereti csoportra... hogy írjunk... lapra.)

Bizalom. Rábízni magam a világra. Bízni abban... A bizalom nekem azt jelenti, hogy elhiszem, hogy jól alakul minden. És bízni a képességeimben. Magabiztonság. (Ez egy freudi elírás.) Szóval magabiztosság. Hogy amit adni tudok, az jó. Hogy jó úgy, ahogy vagyok, jó az, aki, ami vagyok. Elsősorban befelé irányuló bizalom, egyrészt, mert nincs sok kapcsolatom az emberekkel, másrészt meg, ha befelé rendben, az megszüli kifelé is. Legalábbis bízok benne.

Bízni abban is, hogy meg tudom oldani. A helyzeteket.

Az emberek felé való bizalom: ha valamin közösen kell dolgozni, egy feladatot, munkát elvégezni, az nehéz. Mert az emberek általában (ez persze általánosítás) nem olyan lelkiismeretesek, mint én. Ezért szeretem inkább magam megoldani, illetve magam dolgozni. Nem bízom benne, hogy ha ők oldják meg, akkor az rendesen meg lesz csinálva.

Rábízni magam fizikai szinten, a testem, másokra, azzal nincs probléma. De ez nem jár azzal, hogy más szinteken is rábíznám. De ha épp úgy döntök, akkor megy. Viszont alapból ragaszkodom a szabadságomhoz. (Vagy legalábbis első helyre teszem.) Ilyen szempontból jelenleg a szabadság és a bizalom üti egymást.

(Most az jár az eszemben, hogy tudom-e, mi is pontosan a feladat. Miért kell név nélkül? Személyes dolgokról kellene írnom? Hmm, nem tudom.)

Szóval a bizalom elengedés. Van az a mondat, nem tudom, kitől: „Belefekszem a mindenségbe, nem kell, hogy bárki megértse.” Szóval elengedés. Elengedése magamnak, és elengedése az értésnek, az érthetőségnek. Csak tenni. ... vagy lenni.

(Mivel tudom, hogy fel lesz olvasva, megvan a veszélye, hogy okosat akarok írni.)

Azért szeparálom el magam (persze, többek között), mert könnyű befolyásolni, eltéríteni. Ha nem hallgatok másokra, egyre inkább tudom, merem a saját utam járni. Ha már erős lesz az önbizalmam, figyelhetek másokra. Illetve hallgathatok majd véleményeket.

Szív csakra. Nem tudom, talán zárva van. Azért fáj a hátam. Valamitől tiltva van, hogy odabújjak valakihez. Pedig jó, neki is, nekem is, mikor megtörténik, tudom. Állítólag anyu nem szerette, ha az ölébe akartam ülni. Nem emlékszem (amúgy semmire gyerekkoromból), csak mesélik. Persze néha jól esne ráönteni a dühöm emiatt. Anyura. De valójában a hibáztatás nem oldja meg. Jó, hogy a megoldás is én vagyok. Nem tudom, hogy  van ez a szív csakrával, meg az érzelmekkel. Vannak emlékek, hogy olyan erősen érzem a helyzet feszültégét, hogy hideg-feszülten remegek. De sokszor meg érzéketlennek látom magam, és a világ is engem.

Elemző vagyok, analizáló, ok-kereső, (meg)figyelő. Ha például könnyűséget, nyitottságot érzek itt középtájt, máris jön egy fizikai, testi magyarázat. Hogy a gyomorszájam nem zár rendesen (van ez a betegség, nem jut eszembe a neve), és a feltörő savgőz, ami ezt a furcsa érzést okozza, amitől köhitenem is kell.

És amikor ölelek, az adás-e? Vagy inkább kapni akarok? Tudom, az emberek szeretik az ölelésem, és jó érzés nekem is (...amikor éppen), de közben meg ott van ez a körülfogás, ami leszorítás, bekebelezés. Hogy ilyenkor valójában magamba akarom olvasztani, felfalni. És akkor hol itt az adás? És miért jó neki? ... Mindenesetre tudatosan figyelek a szív-kapcsolatra, mikor ölelek. Egyik exem erre valami ilyesmit mondana: „Fúú, de kurvára tudatos vagy!” J, meg, hogy: „Inkább akkor ne is ölelj.” Szóval nem tudom, hogy ilyenkor önmagam vagyok-e.

Összességében nem akarok sokat foglalkozni az emberekkel, hanem ezt az egész kérdéskört magam felfedezni, tisztán látni, elrendezni. Hogy ez eltávolít-e az emberektől, nem tudom.

Azt a levelet is lehet, hogy magamhoz fogom írni.

Még  a szeretetről írhatnék, de valójában nem tudom, mi az.

Ennyi.

... mégsem. Van még egy lap!

Szóval még a szeretetről. Ez is magam felé irányul mostanság. És önmagam elfogadását jelenti. Minden szinten. Testileg, lelkileg, szellemileg. Elfogadni azt, hogy akármilyen szélsőséges gondolataim vannak. Elfogadni a félelmeim, a gátlásaim. Elfogadni a testem. Elfogadni az érzéseim, vagy éppen az érzéketlenségem. Nem bántani magam. Még gondolattal sem. Nem sanyargatni, nem büntetni magam. Ez néha rafinált, trükkös tud lenni (az önbántás), nagyon oda kell figyelni. Arra jöttem rá mostanság, hogy nincs ez az anyai szeretet (ami állítólag feltétel nélküli kéne legyen) magam felé. Szeretlek-nemszeretlek alapon működöm magam irányában. De már egész sokszor szeretem magam. Figyelek rá, hogy ki is mondjam: „Szeretlek, Gábor.” Meg szeretgetem a testem. Igen, van úgy, hogy megpuszilom a saját testem. Meg figyelek rá, hogy ne rohanjak át a boldog pillanataimon. Amikor csak úgy magamban vagyok boldog, vidám. És arra is figyelni kell, hogy felhőtlenül merjek ilyenkor nevetni. Mert alapból „felhősen” nevetek. Hogy úgy valami ráül a vidám arckifejezésemre és lenyomja, miközben nevetek. Ezt figyeltem meg. Szóval nagyon sok figyelmet igényel a szeretet, a boldogság. Legalábbis nálam.

... no, hát ezt jelenti nekem most a szeretet. És most már tényleg: Ennyi, vége.

Ha zsíros kenyeret akarok enni, és nincs otthon zsír, akkor a vajas kenyér sonkával félmegoldásnak tűnik. De közben kiderülhet, hogy jó. ... ha nem gondolok a zsíros kenyérre.

Villanypóznák

Amikor "független" vagyok,
abban nem az a jó, vagy a lényeg,
hogy nem függenék senkitől, vagy semmitől,
hanem, hogy megyek az utcán,
és egyszeriben a villanypóznák...
csak villanypóznák.
Csak ott állnak a térben,
valami értelem nélküli egyszerűségben...
és ahogy lépdelek, változtatják a helyüket,
és közben csak ott állnak.
És a reflektor fénye hasít át a ködön...
és közénk kerül egy fa, belépek a fényárnyékba,
és látszik a fény-árnyék határ,
ami tulajdonképpen mindig van,
csak nem látszik, hiszen nincs,
csak most a köd...
és a villanypóznák gyönyörűek, csak mert villanypóznák,
mert csak villanypóznák...
mert amikor "független" vagyok,
akkor a villanypóznák csak villanypóznák...
és aztán elkezdem ezt az egészet megfogalmazni,
és akkor persze egyszeriben elillan...
és ez vicces, és könnyű nevetés tölt el.

Cikkesedés

Lett egy ilyen is, egy kép rólunk is Dettivel:

http://velvet.hu/blogok/kockahas/2011/10/15/magyar_testkepek_tancosokrol/

Looking for...

Mikor megjöttem Lengyelből, jelentkeztem egy hasonló multiart, multinational :) projektre. A válogatásra a feladat: Készítsen mozgásmintákból jelenetsort egy olyan emberről, aki nem találja helyét a világban.
Azokat a mintákat használtam, ami még kinn lett, illetve egy jelenet teljesen a hangyás haiku lett.
Beválogattak.
Tapasztalások:
 Jó érzés volt, hogy beválogattak. :)
A belső döntés, tudati hozzáállás nagyban átalakíthat egy formájában nem változó szólót. Szóval, hogy belül dől el.
Ez a felvétel olyan két héttel később készült, és ennyi idő már elég volt ahhoz, hogy sokkal gyengébben menjen a hanghasználat. Kinn minden este énekeltünk, és egyébként is sokat használtunk hangot. Valahogy átalakult ott a hangon. Mély, öblös, férfias lett, és a dalokat is egyre jobban, és egyre helyesebben is énekeltem. Szomorúan tapasztaltam szóval, hogy két hét elég volt a a visszaeséshez.
Marciék értékes, őszinte észrevételeket tettek a kezdő szöveghez, és rádöbbentem, mennyi finomságon lehet dolgozni, akár csak a szöveget is tekintve.
És hogy fontos a hozzáállás, még itt egy "dokumentációs célú" felvételnél is, különben nem lesz "olyan".