Vettem hétfőn ezeket a virágokat (a nevét szokás szerint nem tudom) egy csokorban, és még mindig nagyon szépen tartják magukat itt az asztalon. És ma, ahogy épp mást festettem (majd azt is), gondoltam, ha már itt az élő modell, kapni kéne az alkalmon. Mert eddig csak fotó alapján. Kaptam az alapozott lapot a kezembe, nézegettem, nézegettem... aztán úgy ítéltem meg, nagy falat még ez. Mármint az egész csokor sok virággal, mindenféle szárakkal, meg levelekkel, meg árnyalatokkal, meg pohárral. Így hát csak a virágokat próbáltam. Rájöttem, hogy a textúrával tudom érzékeltetni a szirmok bordázását és a virág fény-árnyék viszonyait. Ha vastagon kenem a festéket, az ecset húzásával kiadódik a bordázat. Persze nem olyan látványos, mintha kikevertem volna az árnyalatokat, de azért mégis. A virág közepét (az a bibe?) meg egyenesen "felépítettem". Jó vastagon raktam a festéket, megvártam míg megszárad, aztán összeszurkáltam fogpiszkálóval. :)
Amikor elkezdtem a képet először csak három virág volt középen. Akkor még nem is gondoltam, hogy lesz belőle egy ilyen. Azután festettem meg a keretet. És ahogy kereteztem, tisztára éreztem a bezártság érzésüket, és ágáltam a folytatás ellen. Ott volt az a fehér lap, mint tér, üresség, szabadság, és ahogy közeledett hozzájuk a keret, ők meg szorultak be. Vagy én. :) Fura egy érzés volt. De aztán azért folytattam...
ahogy most ránézek, olyan, mint a síron a virág... mint egy gyönyörűen rendezett sír halottak napja után a temetőben
VálaszTörlésvalaki, akit szeretsz/szerettél, eltemetted, de még ápolod - már ugyan könnyek nélkül, de rendszeresen
héé, nem ér használni az életem... deee valójában ér. ;) Érdekes meglátás. :) Nem jutott eszembe alkotás közben.
VálaszTörlésnekem is csak most, hogy fotózva látom a képedet...
VálaszTörlés