(Ez itt egy feladat volt a tantra önismereti csoportra... hogy írjunk... lapra.)
Bizalom. Rábízni magam a világra. Bízni abban... A bizalom
nekem azt jelenti, hogy elhiszem, hogy jól alakul minden. És bízni a
képességeimben. Magabiztonság. (Ez egy freudi elírás.) Szóval magabiztosság.
Hogy amit adni tudok, az jó. Hogy jó úgy, ahogy vagyok, jó az, aki, ami vagyok.
Elsősorban befelé irányuló bizalom, egyrészt, mert nincs sok kapcsolatom az
emberekkel, másrészt meg, ha befelé rendben, az megszüli
kifelé is. Legalábbis bízok benne.
Bízni abban is, hogy meg tudom oldani. A helyzeteket.
Az emberek felé való bizalom: ha valamin közösen kell
dolgozni, egy feladatot, munkát elvégezni, az nehéz. Mert az emberek általában
(ez persze általánosítás) nem olyan lelkiismeretesek, mint én. Ezért szeretem
inkább magam megoldani, illetve magam dolgozni. Nem bízom benne, hogy ha ők
oldják meg, akkor az rendesen meg lesz csinálva.
Rábízni magam fizikai szinten, a testem, másokra, azzal
nincs probléma. De ez nem jár azzal, hogy más szinteken is rábíznám. De ha épp
úgy döntök, akkor megy. Viszont alapból ragaszkodom a szabadságomhoz. (Vagy
legalábbis első helyre teszem.) Ilyen szempontból jelenleg a szabadság és a
bizalom üti egymást.
(Most az jár az eszemben, hogy tudom-e, mi is pontosan a
feladat. Miért kell név nélkül? Személyes dolgokról kellene írnom? Hmm, nem
tudom.)
Szóval a bizalom elengedés. Van az a mondat, nem tudom,
kitől: „Belefekszem a mindenségbe, nem kell, hogy bárki megértse.” Szóval
elengedés. Elengedése magamnak, és elengedése az értésnek, az érthetőségnek.
Csak tenni. ... vagy lenni.
(Mivel tudom, hogy fel lesz olvasva, megvan a veszélye, hogy
okosat akarok írni.)
Azért szeparálom el magam (persze, többek között), mert
könnyű befolyásolni, eltéríteni. Ha nem hallgatok másokra, egyre inkább tudom,
merem a saját utam járni. Ha már erős lesz az önbizalmam, figyelhetek másokra.
Illetve hallgathatok majd véleményeket.
Szív csakra. Nem tudom, talán zárva van. Azért fáj a hátam.
Valamitől tiltva van, hogy odabújjak valakihez. Pedig jó, neki is, nekem is,
mikor megtörténik, tudom. Állítólag anyu nem szerette, ha az ölébe akartam
ülni. Nem emlékszem (amúgy semmire gyerekkoromból), csak mesélik. Persze néha
jól esne ráönteni a dühöm emiatt. Anyura. De valójában a hibáztatás nem oldja
meg. Jó, hogy a megoldás is én vagyok. Nem tudom, hogy van ez a szív csakrával, meg az érzelmekkel.
Vannak emlékek, hogy olyan erősen érzem a helyzet feszültégét, hogy
hideg-feszülten remegek. De sokszor meg érzéketlennek látom magam, és a világ
is engem.
Elemző vagyok, analizáló, ok-kereső, (meg)figyelő. Ha
például könnyűséget, nyitottságot érzek itt középtájt, máris jön egy fizikai,
testi magyarázat. Hogy a gyomorszájam nem zár rendesen (van ez a betegség, nem
jut eszembe a neve), és a feltörő savgőz, ami ezt a furcsa érzést okozza,
amitől köhitenem is kell.
És amikor ölelek, az adás-e? Vagy inkább kapni akarok?
Tudom, az emberek szeretik az ölelésem, és jó érzés nekem is (...amikor éppen),
de közben meg ott van ez a körülfogás, ami leszorítás, bekebelezés. Hogy
ilyenkor valójában magamba akarom olvasztani, felfalni. És akkor hol itt az
adás? És miért jó neki? ... Mindenesetre tudatosan figyelek a szív-kapcsolatra,
mikor ölelek. Egyik exem erre valami ilyesmit mondana: „Fúú, de kurvára tudatos
vagy!” J,
meg, hogy: „Inkább akkor ne is ölelj.” Szóval nem tudom, hogy ilyenkor önmagam
vagyok-e.
Összességében nem akarok sokat foglalkozni az emberekkel,
hanem ezt az egész kérdéskört magam felfedezni, tisztán látni, elrendezni. Hogy
ez eltávolít-e az emberektől, nem tudom.
Azt a levelet is lehet, hogy magamhoz fogom írni.
Még a szeretetről
írhatnék, de valójában nem tudom, mi az.
Ennyi.
... mégsem. Van még egy lap!
Szóval még a szeretetről. Ez is magam felé irányul
mostanság. És önmagam elfogadását jelenti. Minden szinten. Testileg, lelkileg,
szellemileg. Elfogadni azt, hogy akármilyen szélsőséges gondolataim vannak.
Elfogadni a félelmeim, a gátlásaim. Elfogadni a testem. Elfogadni az érzéseim,
vagy éppen az érzéketlenségem. Nem bántani magam. Még gondolattal sem. Nem sanyargatni,
nem büntetni magam. Ez néha rafinált, trükkös tud lenni (az önbántás), nagyon
oda kell figyelni. Arra jöttem rá mostanság, hogy nincs ez az anyai szeretet
(ami állítólag feltétel nélküli kéne legyen) magam felé. Szeretlek-nemszeretlek
alapon működöm magam irányában. De már egész sokszor szeretem magam. Figyelek
rá, hogy ki is mondjam: „Szeretlek, Gábor.” Meg szeretgetem a testem. Igen, van
úgy, hogy megpuszilom a saját testem. Meg figyelek rá, hogy ne rohanjak át a
boldog pillanataimon. Amikor csak úgy magamban vagyok boldog, vidám. És arra is
figyelni kell, hogy felhőtlenül merjek ilyenkor nevetni. Mert alapból
„felhősen” nevetek. Hogy úgy valami ráül a vidám arckifejezésemre és lenyomja,
miközben nevetek. Ezt figyeltem meg. Szóval nagyon sok figyelmet igényel a
szeretet, a boldogság. Legalábbis nálam.
... no, hát ezt jelenti nekem most a szeretet. És most már
tényleg: Ennyi, vége.
Ha zsíros kenyeret akarok enni, és nincs otthon zsír, akkor
a vajas kenyér sonkával félmegoldásnak tűnik. De közben kiderülhet, hogy jó.
... ha nem gondolok a zsíros kenyérre.
