Villanypóznák

Amikor "független" vagyok,
abban nem az a jó, vagy a lényeg,
hogy nem függenék senkitől, vagy semmitől,
hanem, hogy megyek az utcán,
és egyszeriben a villanypóznák...
csak villanypóznák.
Csak ott állnak a térben,
valami értelem nélküli egyszerűségben...
és ahogy lépdelek, változtatják a helyüket,
és közben csak ott állnak.
És a reflektor fénye hasít át a ködön...
és közénk kerül egy fa, belépek a fényárnyékba,
és látszik a fény-árnyék határ,
ami tulajdonképpen mindig van,
csak nem látszik, hiszen nincs,
csak most a köd...
és a villanypóznák gyönyörűek, csak mert villanypóznák,
mert csak villanypóznák...
mert amikor "független" vagyok,
akkor a villanypóznák csak villanypóznák...
és aztán elkezdem ezt az egészet megfogalmazni,
és akkor persze egyszeriben elillan...
és ez vicces, és könnyű nevetés tölt el.